Induljunk ki magabiztosan a nyitómeccsből, hiszen ha ott jól szerepel a csapat, nagy baj már nem lehet. Az észak-koreaiak az első meccsen még biztosan nem kapnak ultimátumot a Kedves Vezértől, hogy vereség esetén a szemük láttára darálják le az egész családjukat, és a légkör is meg fogja fertőzni őket, hiszen sok játékosuk itt fog életében először 10 deka parizernél többet látni a reggelizőasztalnál. Ezért nyilvánvalóan meglepődnek majd a Dunga által fanatizált, alázattal, ám annál technikásabban támadó brazilok játékát látván. A támadósor mentes minden komoly világsztár-attitüdtől, hiszen a négy támadó egyike sem futott be ellenállhatatlan, aranylabda-gyűjtögető pályafutást eddig (és ezután se fog).

Kezdjük Robinhoval, aki stílusát, fizikumát és hozzáállását tekintve lehetne akár R Pequeno (az Isten Városa után szabadon).
15 éves koráig tisztára olyan volt, mint Pelé. Azóta nem. Tehetsége vitathatatlan, de valamiért mégsem lett nagy ász, ezért most újra a Santosban rúgdalja a bőrt, távol az európai szemektől. Pedig rövid ideig a Real 10-es mezét is viselte.
 

Itt van Grafite is. A Wolfsburgban megtalálta a helyét, itt rúgdalja a gólokat. Rúgott egy gólt, amit szerintem mindenki látott. Egyébként ő szorította ki a válogatottból a gyengén teljesítő Adrianót.

Nilmar a Villarealban játszik, szerintem a Villareal rajongóin kívül senki nem tud róla semmit. Hát nem egy Ronaldo vagy Romario, de sebaj. Nem rúgott sok gólt, és csak a hetedikek lettek a bajnokságban. Ő pont azért lesz iszonyat kemény csávó, hogy leigazolja valami normális csapat.

Luis Fabianoval a negyedik helyre érkezett a Sevilla. Az ő góljaitól sem sikongatunk hatalmasakat.

Nos, ez a négy figura a brazilok 23-as keretének csatárkontingense. Feltételezve természetesen, hogy Kaká nem tartozik a csatárok közé. Nem vagyunk a Rivaldo, Ronaldo, Ronaldinho trio szintjén, de ez nem feltétlenül hátrány, hiszen Dunga nem az egyéni teljesítményekre épít.